Elindultam, egy újabb úton,
Bár nincs is hova, s nincs miért,
Nem vezet csillag, semmi célom,
Levegőt venni is épp elég,
Az se számít itt vagy ott vagyok,
Úgy létezek mint aki nincs,
Elüldöz ki tegnap befogadott,
Rám morog, leköp, eltaszít,
Világom belül úgy összeomlott,
Mint számtalanszor már azelőtt,
S ha a romokból építenék új tornyot,
Ledőlne még, egy perccel hajnal előtt,
Tán hallaná fülem még a hangokat,
És látni vélném az élet színeit,
De elvakít a nap haldokló sugara,
S a szélzúgás zaja némává süketít,
Én azt hiszem túl hosszú ez az út,
S kabát nélkül rajta megfagyok,
A bánat egy végtelenbe tartó alagút,
S én benne olyan szomorú vagyok. |
|
