Napkorong

Hősünk szíve nagyot dobban,
ahogy az üveg a földre érve
nagyot koppan.
Victor gyorsan kap utána
sietve,
csaknem mindhiába.
Torzult kép mered vissza
az üvegről, mely
mohón issza
önelégült vigyorát.
Az úrfi, látván nincsen baja,
szívét óvatosan
visszarakja.
Árny borul a nagy üvegre,
az ódon polc gémberedve
reccsen,
roppan,
két nagy üveg összekoccan.
Victor arcán ismét
mosoly villan.
A formaldehid lidérc-zölden csillan,
s szívét óvón öleli át,
mint gyászba őrült anya
holt és csendes
babáját.

Rozsdás zsanér csikordul,
a kamra titka árnyba fordul.
Victor úrfi izgalommal
s kalandvágyó
borzalommal
villant mosolyt
az örök éjbe.
Künn az égen Rémhold kereng,
fénye most
sápadtan, rém szépen dereng
épp a kastély ablakára.
Az ólomüveg alig szűri,
ám Victor ezt nem tűri,
tágra tárja az ablakot,
lassan sóhajt egy nagyot.

Denevér visít
az éjben,
estebédre hívják éppen.
Örömében kiált nagyot,
mert jól tudja,
hogy a szakács ma
szabadnapos.
Lenn a mélyben,
nagyon mélyen,
kél a rózsa a fal tövében,
s bizony
rögtön éhes.
Felkúszik a kastély falán,
s hoppon is maradna talán,
ám röptében a bőregér
nem figyel a szép rózsára,
így mégis ő van
vacsorára.
Apró csontok reccsenése,
na meg sikolyból egy
kevéske,
és vége.
Nagyot nyel a kicsiny rózsa,
vissza is tér
nyugovóra.
Álomra hajtja fejét
a párnára:
apró csontok halmára.

Victor ajkán a mosoly édes
s keserű,
mert ő is éhes.
Üres gyomra nagyot kordul,
azon nyomban sarkon fordul.
Messze a konyha.
Tompa visszhang kísérti,
minden léptét elkíséri.
Lassan bolyong végig
a folyosókon
egyedül.

Egyszer csak a távolban
félénk fény gyúl.
Közeledik,
minden árnyék lassan megnyúl.
A nyurga szolga,
Igor
arcán mosoly,
csúf és örömteli,
hogy kis gazdáját végre megleli.
- Mester!
Így kiált a szolga
ura fölé tornyosulva.
Victor komoran,
bús örömmel biccent felé.
- Mester, kész a vacsora - szélesedik Igor mosolya.
Victor szeme késként
villan.
- Igor, hányszor kértelek, hogy Mester
helyett
használd inkább a nevemet?
Igor gyorsan a földre rogy.
Ó, dehogy
akarta ő megsérteni gazdáját.
Szemét földre süti,
balga fejét
az ódon kőnek üti.
Elnézést kérni nem restell:
- Bocsáss meg, Mester!

Az úrfi nagyot sóhajt,
újra szólni nem is óhajt.
Gyomra hosszan,
búsan korog,
ő nem is szól,
inkább csak magában morog.
Igor szolga feje
ismét
koppan,
Victor szíve bús homályban dobban
a setét kamrában.
Nem is szól,
csak továbbkullog inkább
a Hallon át
a konyhába,
hátha
ott rém finom vacsora várja.