Néptelen utakon bolyongok tovább,
megkérdezed tőlem, hogy vajon hová?
Nem teszed, magányom fáj, ordít, üzen
Neked üzen egy padon hűlt helyeden...
Szikrázó napsütés, engem nem ér fény,
ahová én tartok sötétség a lét,
fájó hajnalok kísérik utamat,
mondd, csak mondd, nekem belőled mi maradt?
Emlékek, mik nem jelentenek semmit,
az ember egy idő után már nem hisz,
elárvult utakon bolyongok tovább
nem tudom, hogyha keresnél, hol találsz...
De tudom, hogy nem jössz már soha felém
te könnyezel majd egyszer, és ott nem én
síromra hozhatsz majd egy szál virágot,
rózsa legyen az, mert tudod, imádod!
pircsi47 - március 05 2017 10:30:40
BARÁTNŐM!
NAGYON TETSZETT A VERSED ÉS A DALT IS SZERETEM!
PUSZILLAK: PIRCSI
Tiberius - március 05 2017 19:00:54
Kedves Évi !
Szomorú gondolatok amiket elképzelni nem kis dolog.Te vagy a fikciók
királynője,hozod a sok szerelmi strófákat álmaidbol egymásutánba.
Gratulálok szép versedhez
Szeretettel
Tibor
