Az emberek jól tudják, mily változó ez a világ,
Magával ránt az élet, mint vadul sodró ár,
Megesett már sokszor, hogy eltörött a mécses,
A rossz dolgok szájíze mindig keserédes,
De én hiába tudom jól, az életem másról szól,
Nem erről az örökös, rám szakadt fájdalomról,
Mégis elveszek benne, mintha máshogy nem lehetne,
Mintha más út semerre soha nem is vezetne,
Pedig létezik mind, ami rossz és ami szép,
S mit a szív ésszel bennem sehogy fel nem ér,
Ezért oly nagyon fáj, mikor nem vagy itt velem,
Nélküled nem marad más nekem, csak a félelem,
Tudom másról szól az örökös lélek-körforgás,
De lelkem lelked nélkül nyugalmat nem talál,
Hiszem, hogy másról szól, s nem hiába szeretlek,
Hisz te adsz erőt napról napra gyengébb szívemnek,
Lehet az élet szép, jó, rossz, csúf és végtelen,
De az egész sehol semmit nem ér, ha nem vagy nekem,
Ez a halandó földi lét, csak víz és száraz kenyér,
Mely börtönében tart életben amíg nem vagy velem,
Pontosan tudom jól, hogy az időnk meg nem áll,
Se rád, se rám, se ránk soha egy percnyit se vár,
De ha a világ el is rohan, és itt hagy bennünket,
Az egész nekem másról szól, míg megmaradsz nekem. |
|
