Hitelt adtam a rossz időknek rég,
Bízva bíztam, hogy egyszer jobb lesz még,
Az idő eljön majd, s a világ nagyot fordul,
De az élet kegyetlen volt, becsapott orvul,
Elmenekültem mikor csak tehettem,
Mindig úgy hittem, hogy elég lesz felednem,
Mégis pofon után pofon pofont követett,
A közönyös megalkuvás soha nem segített,
Néha most is úgy érzem, nincs már mire várni,
Rohanni volna jó, újra meghátrálni,
De soha többé nem teszem, nem vagyok gyáva,
Könnyű út nem vezethet egy álomvilágba,
Ami százszor összetört, majd ismét összeállt,
Végül csak elhozta a százegyedik halált,
Hiába éreztem hogy ez most jobb lehet,
Akárhogyan hittem is, megint tönkrement,
Bármit is szerettem, mindig véget ért,
Gyűlölet lett a bérem, s az érzés elvetélt,
Feladni egyszerű, míg kitartani nehéz,
Megtanultam mégis, a hűség mennyit ér,
Hatalmas bukásokból újból talpra állni,
Túlélni azt is mikor nem számít semmi,
Ha a holnap ugyanúgy át is ver megint,
Én már megtanultam ezzel együtt létezni,
A kudarc az élet része, sírni megtanít,
S könnyeimmel küszködve gyakran elvakít,
Oly sokszor zokogtam ha nagyon fájt az élet,
De azért még itt vagyok, élek, küzdök, remélek. |
|
