Bocsánat, kicsit elmerültem...
Előbb még éppen hegedültem,
igen, néhány hang feljebb csúszott,
tudom, hamis rá minden indok...
De mondd csak, amit épp akartál.
Ha nem lesz olyan, mint egy leltár,
mit hoz az ősz, milyen volt a nyár,
szóljon arról, ami még ránk vár.
Ne nézz hidegen, furcsán, mintha
idegen szó lenne a minta,
s hangsúlyod is másként szólhatna...
Nagy rendező, az idő dolga,
alkalmi affért elrendezzen,
mit tegyünk jól és mi mást, szebben.
Tudd meg, nem mondok én semmit már,
ülj ide mellém, ahogy szoktál,
tudod, ahogyan megismertél,
nem figyeltük, hogy milyen a tél,
hiszen kezemben virágcsokrok
jelezték sűrűn, csak rád várok.
Nem részletezem szépkorunkban,
benne volt, lesz hegedűszóban,
tudnám csak lágyan, hagyd, hogy húzzam,
nem egy nap, élet szól a dalban.
Dúdold csak, látom, már nem untat,
szépítesz vele jelent, múltat,
jövőt parancsoltam a húrnak,
s teret engedtem bármi újnak,
elpattanni dehogy engedem,
habár remegni látod kezem,
ráfogom intonációra,
gondolj a dalra s ne a szóra...
Ősz van, de mintha tavasz lenne.
A levélnek nagyobb a kedve
egy kicsit még a fán maradni,
tetteinkhez hátteret adni.
Ne hulljon földre, ha nem akar.
Tudom, festői lesz az avar.
A költő ír és ritkán szaval:
időgépünkben nincs még zavar!
|
|
