Zöld és kék a szemem, amolyan felemás,
Ahogy változik tekintetem, fura áramlás,
Béke és harag ül arcomon, mikor mi bánt,
Ki mondja meg ki vagyok, ha az minek lát,
Virul és bágyad arcom, olyan akár az élet,
Tavasz melyből sötétség, s hirtelen tél lett,
Mely belep engem, minket, s bármit amit ér,
Érzést, melynek súlyára csak az ismeretlen mér,
Nem az a békesség köszöntött rám ezúttal,
Melyre várva minden kíváncsi hajlam furdal,
Némaság ez, csend, de csak jobb híján ilyen,
A tétlenség hangja mely némán tehetetlen,
Ó, ha bitófára küldöm lelkem, az nem szabadság,
Csak egy szélbe-törött, lassan halódó faág,
Mégis, ha tekintetem mélyén a szín vörösre vált,
Az élet megy tovább, vagy már a szívem is megállt? |
|
