Debreczeni Zsolt: Nagyapa sírjánál...
Nagyapa sírjánál, minden olyan szép,
ragyog a Nap, és tündököl az ég!
Hatalmas fák, gyönyörűek, zöldek,
levelük sárgul már, barnák, de még szépek.
Emlékeztem tegnap, drága nagyszülőmre,
könnycsepp gördült szememből, fáj az elvesztése.
Huszonhárom éve már, hogy nincsen velem Ő,
kivel anno a Dunánál, nem maradt ép kő.
Geológus volt, és nagy kalapácsával,
hat-hét évesen, lent a nagy Dunánál -
Törtük a sok követ, vele és tesómmal,
Kvarckristályok törtek, csillogtak a Nappal.
Gyönyörűek voltak, szerettünk ott lenni,
Nagyapa szeretete, vidámság volt élni.
Most is örömkönnyek, szállnak a szívembe,
mert tőle kaptam a zöld dolgokat, lelki örökségbe...
Védeni a tájat, szeretni a fákat,
építeni alkotni, dolgozni jó sokat.
Küzdeni a jóért, soha fel nem adni,
hitem fényében is, kitartónak lenni!
Sírva jöttem, pityeregtem, gyertyát vittem neki,
melyet meggyújtottam, az emlékét ez örzi.
ELTE Rektora volt, és az MTA Tagja,
Tatán a geológiai parkot, Ő alapította!
Szeretlek nagyapa, és most is vigyázol rám,
látod az életem, büszke lehetsz rám!
Megállom a helyem, kitartó is vagyok.
tudom, hogy a boldogság, bennem mindig ragyog! |
|
