Láthatatlan kéz érinti meg vállamat, óvón simítja meg hajamat.
Felzokogok a mérhetetlen fájdalomtól mi az én hibámból adódott,
ellenben õ kezemet fogva magával ragadt.
Csak visz és visz, magam sem tudom hová,
talán a nagy messzeségbe az elkerülhetetlen végbe.
Nem akarok menni, mégis megy a lábam,
megálljt parancsolni nem vagyok képes neki.
Szinte repülök a széllel, a bárányfelhõkön át a végtelenséggel.
Egyszer csak partot érünk, tábortûz közelébe érünk.
Körtáncot jár oly sok ember, ki fényes ruhában cigánykereket vetve örül a mának, s az élet boldogságának.
Miként észrevettek, kezemet megfogva húztak a táncoló tömegbe.
Elõször nem akartam menni, s a ritmust felvenni.
De nem lehetett nemet mondani, csak sodortak magukkal,
mint az ár, ahol várt ránk az eltévedt napsugár.
S az én voltam, ki búját magányába öntötte,
Hála az õrangyalomnak a szomorúság tovaszállt,
s helyét az öröm vette át.
A tánc, mely korlátaimat felszabadította,
a végtelenbe nyúló szabadságomat megadta.
