A kutya eszi a telet,
rossz, ónos eső csempereg,
s a szerencsétlen február,
már azt sem tudja, mi dukál,
s elfeledik az évszakok,
a fénybe mártott dallamot,
most melegre vár a hideg,
a szél is csámpásan tipeg,
a pásztor sem fordít subát,
ha nappal éjbe fordul át,
ahogy párzásba kezd a mag,
nem érez szerelmet a fagy,
de kel meg lenyugszik a Nap,
és megborzong a pillanat,
és érzi, tudja a világ,
hogy bőve nagy, de híja tág,
így én is unos-untalan,
belebabrálgatom magam,
s bár holnap újra kék az ég,
az ember belehalna még,
de mint a csönd, úgy nyugtalan,
egy dal, ami még daltalan,
itt minden rendjén van, pedig
a Szaharában hó esik.
|
|
