Üres, sötét minden, átsuhan rajtam a lét,
Egykoron még hajtottam az értelmét,
Nem kértem, hogy élhessek, ám legyen,
Nem akarok menni még, jó itt nekem,
A kitöltendő űr ezer hamis szavát félem,
Csendre vágyón azért is csengi még fülem,
Hogyha szívem ennél nemesebb volna,
Efféle dallamot tán elmém sosem korholna,
De ember vagyok én is, naiv hitű démon,
S haladok tovább ezen az elkeseredett úton,
Melyre vonz, a tűzről pattant tegnapi hév,
Ahol tükrömben még arc volt, s ahhoz egy név,
Ott voltam én is, egyazon kéklő azúr ég alatt,
Hol még annyi ártatlan lélek reménye haladt,
De mára a másik parton járok, oda a vágy,
A színarany napfény tüze, s a csillagos ágy,
Gonosz időket szórt reánk, ez a mostoha vér,
Mely többé barátságból, testvériségből nem kér,
Fekete szárnyakat bont minden hazug lélek,
S a megcsalt álmok helyén vérző fekélyek,
Törvényt írnának a változó égbolt vásznára,
Vérbosszúra, vendettára habzó szájjal áhítozva,
Szemet szemért vérszomjjal önkényre kárhozott,
Mind ki egykor könnyes arccal ölelésre sóvárgott,
És vajon bennem éppen mi zajlik ilyenkor?,
Mikor nem élhetek más időben máskor,
Elfogadni viszont nem tudom, hogy ez jutott,
S, hogy már minden szépet és jót elbukott,
A majom, mely éppen csak lemászott a fáról,
De máris önzőn és bután mond le a világról,
Hol a helyem ebben a megcsalt szerelemben?
Mikor nem talàlom a helyem a saját életemben,
Üres, sötét minden, csak átfolyik rajtam a lét,
S nem látom már sem az elejét, sem a végét,
Dacosan döcög az idő, így lesz holnap a mából,
Àm változatlan minden, hosszú éveim távlatából. |
|
