Éjfél elmúlt már rég, neonfényű az ég,
A gyárban akár mindig, ezer lámpa ég,
Pár szúnyog odébb száll, jobb is nekik,
Legalább a véremet addig sem veszik,
Gonoszan és némán, alig halad az idő,
Tegnap óta néz rám, a sok mai teendő,
Velem úgy bánt el a csalfa éj, ébren ért,
S még csak számon se kérhetem ezért,
Fülemben csengőn morajlik a végtelen,
Rengeteg zajjal üvölt, zakatoló gépeken,
Viszontagság a világ, és értenem kellene,
Ám ha érteném se hinném, hogy tetszene,
Pók szövi a sarkokat, a nagy kapásra vár,
Talán horogra akad, egy szép katicabogár,
Ő legalább tudja mit remél, ha munkába áll,
Mint a szúnyog mi mégiscsak vállamra száll,
Zajlik idebent az élet, még eldöcög a gyár,
Odakint a világ közben a tollasbálban jár,
A hold fénye sűrű, sötét álmot hint a tájra,
De ezúttal sem gondolt dolgos, derék fiára,
Gyártósori éjeken át, sok szúnyog issza vérem,
Nekik adom mindenemet, s várom érte bérem,
Okos agyam, buta szívem, és az időm itt a tét,
Ha ennyit ér, hát ennyiért vidd az ember életét,
A hold fénye majd édesded álmot hint a tájra,
De nem a zajosan füstölgő, kopott öreg gyárra,
Míg a világ e párnák közt dúló éji táncát járja,
A melós szíve már csak a hajnal hasadtát várja. |
|
