Most már csak fájdalmat érzek s talán belenyugvást.
Azt hiszem számítottam erre, hogy nem kellek már.
Bár a remény bennem még nagyon motoszkált,
Most már tudom, hogy nekem örökre búcsút mondtál.
És én csak magamat okolhatom, csakis magamat,
Mert hallgattam azt, mit nem lett volna szabad.
Hagynom kellett volna, hogy viruljon a nap,
De nem tettem és meghallottam a kételyes hangokat.
És még mozognak bennem a hullámok szabadon,
Fékezhetetlen indulásokat szórva ablakomon.
És még látszik az erõ s minden megmozdulás arcomon,
Kitárva világnak a vágyat, mi belül marcangol.
Most már érzem, hogy becsuktad szemeid elõttem,
És bánt a sötétség, mely botorkál jövõmben.
Most már felfogtam, hogy többé nem látsz engem,
És tudom, hogy nélküled kell új útra kelnem.
