Szalad, rohan, üldöz, kerget,
Mélyre nyomja bennem a lelket,
Könnyig szorít és megfojt csendben,
Én mégis így hogy szeressem?
Megfojt a levegő, meg öl a folyó,
Elnyom az út és rajta a rohanó,
Tömeg, mit puskákkal kergetnek,
S ők mint a darvak szerte reppennek.
Rettegünk a világunkban,
Mint éhholt a tömegsírban,
Hol nem tudja mely költő mellett,
Miért van ez, hogy halni kellett?
Rohanj, fuss ha kedves életed,
Mint arcomon lángoló seb, véresded,
Mi szerte szalad és darabokra szed,
Pedig a drága oly édesded.
Ég a talpunk, de szárnyaink nincsenek,
Csak gondtalan néznek reánk az istenek,
És ha fel is köpünk, magunkra esik,
Ők meg csak nagyba nevetik.
Őrült a világ és minden darabja repül fel,
Nem tudjuk melyiket kapjuk majd el,
De egy biztos, veszteni fogunk csak,
És mond, így legyünk boldogak?
|
|
