Napkorong

Egy gyengéd ifjúkori aggály
***
Egy gyengéd fiatalkori aggály
vezet egy sivár mezőre; a lomha
egy csendes reggelen ott szundikál
az anyaföld. Zizegve nyomja
a hideg szél a meredt ágakat. Borzongós
és fájós melódiát a dalomhoz stimmel.
És a természet félően csendes és gyászos
csak reményteljesebb mint az én szívem.
***
Nézd, most a rózsa füzérrel fog elkáprázolni
a kerek kézben, te Napisten, az ikerpár
nyitott kék szemekkel, fodros arany haján
a karriereddel szemben. És táncolni
az új mezőre küldte
a fiatalember magát és díszíti
a kalapot szalagokkal és a leány szedi
az ibolyát a friss fűből, és lehajolt elmerülve
titokban saját mellein, lelki örömmel látja
kifejlődötten és vonzóbban a fiút ma,
mint egy évvel ezelőtt a Májusi ünnepen kivirágzott;
érez s remél.
***
Isten áld nekem egy embert
ki a kertjében ott! Reggel korán felkel,
egy puha ágyáshoz a magot szortírozván!
Alig rántotta le a Március a hóruhát róla
a télnek azon a szikár oldalán,
mely dühöngve menekült és maga után a róna
ködlepelbe dobva, és a folyóra és a rétre
és a hegyet egy hideg szürkére
elbújva, ott megy sietve, megtörve,
a lelke aratási álmokkal tömve,
vet és remél.
***
Fordította: Muci Antal-Tóni
***
***
Ein zärtlich jugendlicher Kummer
***
Ein zärtlich jugendlicher Kummer
Führt mich ins öde Feld; es liegt
In einem stillen Morgenschlummer
Die Mutter Erde. Rauschend wiegt
Ein kalter Wind die starren Äste. Schauernd
Tönt er die Melodie zu meinem Lied voll Schmerz.
Und die Natur ist ängstlich still und trauernd
Doch hoffnungsvoller als mein Herz.
***
Denn sieh, bald gaukelt dir mit Rosenkränzen
In runder Hand, du Sonnengott, das Zwillingspaar
Mit offnem blauen Aug, mit krausem goldnen Haar
In deiner Laufbahn dir entgegen. Und zu Tänzen
Auf neuen Wiesen schickt
Der Jüngling sich und schmückt
Den Hut mit Bändern, und das Mädchen pflückt
Die Veilchen aus dem jungen Gras, und bückend sieht
Sie heimlich nach dem Busen, sieht mit Seelenfreude
Entfalteter und reizender ihn heute,
Als er vorm Jahr am Maienfest geblüht;
Und fühlt und hofft.
***
Gott segne mir den Mann
In seinem Garten dort! Wie zeitig fängt er an,
Ein lockres Beet dem Samen zu bereiten!
Kaum riß der März das Schneegewand
Dem Winter von den hagern Seiten,
Der stürmend floh und hinter sich aufs Land
Den Nebelschleier warf, der Fluß und Au
Und Berg in kaltes Grau
Versteckt, da geht er ohne Säumen,
Die Seele voll von Ernteträumen,
Und sät und hofft.
***
Autor: Johann Wolfgang von Goethe