Hiába fáj, hiába szúr,
amíg csupán a gőg az úr,
saját nyakunk mi vágjuk el,
utána senki sem felel
az elveszett reményekért,
bolond egónkba ennyi fért,
az ár fejünk fölé borul,
hörögve, zúgva egyre dúl,
elontja vágyaink nyomát,
amint tarolva vágtat át.
A Föld velünk tovább forog,
de már mogorva burkusok
a lelkeink begyűjtik ím,
marad nekünk a puszta kín,
fogunk vicsorgja ütlegét,
előle futva szerteszét
dobál a sors, a rettenet,
mi egyre-másra csak követ,
legyőzi megmaradt hitünk,
ha volt, de mára messze tűnt.
Hiába fáj, hiába szúr,
tüdőnkbe szürke por szorul,
az óceán pezsegve forr,
miénk csupán e balga kor,
magas maradt nekünk a tét,
a perdülő rulettkerék
orozva vitte mindenünk,
azóta nincs se benn, se künn,
az égre gombafej borul,
hiába fáj, hiába szúr.
|
|
