Elhagyatottan járom utamat, elhagyatott úton, minek pora csak szállón…
Kint negyven fok, harmincnyolc fokos kupéban ülök, ily’ hőségben nem is hőbörgők…
Csak nem értem, mitől miért porzik… kinézek, itt már sín nem lakozik…
Jesszus, lehet, hogy akkor már defektem is van… kérdem én rezignáltan…
Látom itt már nincsen egy már romos állomás sem… úti forgalom sem…
Érdekes, hiányom nincs, nem szeretnek… A közeliek oh, de lehetetlenek…
Olyan emberek közé lökött sors, hogy itt hiába nézem: szeretet nem bugyros…
Szoktam volt mondani; ’kire mit rótt a sors, azt kell élnie’… meg cipőt kefélni…
Látom még, már irányban vagyunk távoli pusztán, élet is jön még… nagyon lustán…
Vecsés, 2025. július 15. – Kustra Ferenc József- írtam: leoninusban, önéletrajzi írásként.
GreVita - december 15 2025 11:19:50
Kedves Feri!
Ironikus hangvételű szöveg, amely a vonatút képén keresztül beszél az elidegenedésről és a sodródásról. A hőség, a por és a sín hiánya erős metaforái a céltalanságnak, miközben a beletörődő humor oldja a komorságot.
Tetszett ez az önéletrajzi írásod.
Szeretettel gratulálok!
Éva
