A fekete koporsómban élek szüntelen,
az éjben kilépek belõle nagy merészen.
Az éjszaka lényei a társaim,
kik sorra üdvözölnek.
Fejet hajtok elõttük,
és bólintok feléjük.
A temetõket járom,
a szerelmem sírját keresgélve.
Leguggolok a sírja elé,
hívom õt, nevén szólítom.
A sírkõ nem mozdul
így körmeim segítségére támaszkodom.
Végre elmozdul a kõ,
de kedvesem hûlt helyét találom.
Értetlenül állok az eset elõtt,
majd hirtelen valaki hátulról megragadott,
maga felé fordított.
Õ volt az, tudtam jól.
Érdes nyelve az enyémmel találkozott.
Felsértettük egymás ajkait,
így lett ez egy véres szerelmi történet.
Magányos kõszívem társra lelt.
Mily régóta vágytam erre,
hisz minden éjjel elvándoroltam a sírhelyére.
Vártam türelmesen, hogy mikor bújik elõ,
és itt van végre az idegölõ.
denes - április 30 2008 19:17:31
Mondjuk jobb lenne, ha ez valóság lenne és nem rémísztenének el bennünket ezek a sötét gondolatok.
Adry Boszy - április 30 2008 21:26:26
Nagyon érzékletes képeket használsz, csak gratulálni tudok!
Eve - május 02 2008 20:00:45
Köszönöm a dicséretet Adry Boszi!Örülök hogy elnyerte tetszésedet!Igen kedves Denes!Jobb lenne ha a magány varázsa megszûnne!Üdv:Eve
