Maradj!...
Az ablakom előtt az első hópehely szállongott…
Te tudod jól, ha elmész, félek.
Úgy szeretném, hogy legyen valaki, aki nevemen szólit…
Olyan magányosnak és magamat kicsinek érzem,
Mintha csak mi lennénk a világon.
A párás és átlátszó ablakon át,
A virágcserépben lévő virágok kinéznek,
Nyakukat a hiányzó nap felé nyújtva.
Sötétedik. Még a tűz a szobám zugaiban,
Kéken pislákolva összekuszálódik,
Ingatag és puha árnyékokkal.
Figyelj... vajon mi hallatszik?...
Szakított kabáttal, tele sárral,
Nedves hajjal,
Az ősz benéz a szobába
És esőcsepp ujjakkal kopog az ablakomon.
Hideg van. Már kívülről érezte,
Hogy lelkemben megőriztem egy szegletet a nyárból...
A tükör átkarolja az egész szobát
A víz ólomszínű és jeges.
- Maradj!...
Kint hullik, mű krizantém szirmok hevernek
És senki sem járja már az utcát...kint nagy a hideg.
Kinyújtott kezembe engedem, hogy hulljon
Gondolataid fehér pusztaságát
És egymásra nézünk majd, amikor te hallgatsz,
Meglepődve, hogy, mint kezdetekkor,
Még mindig úgy szeretjük egymást.
