Az utolsó vers is elrozsdásodott a hársfán,
November a gondolataimra hóharmatot szitál,
Ám szemedben még mindig ott parázslik a szikra,
S a sorok közé szerelmedet írnám.
Amikor a világ ólomsúlyú csendbe dermed,
S a szél a csupasz fákat marja,
Csókod – mint egy meleg, mély nap –
Menedék marad számomra.
Eső és vágy ízű csók ez,
Az ajkakon egy utolsó remény lángol –
Nosztalgikus tánc, édes-bús és igéző,
Mely szembeszáll a távolból érkező hideg dér világából.
Borongós ég alatt bolyongunk,
Tenyerünket, mégis lángok telítik;
A tél küszöbén nincs mitől tartanunk:
November is meleg, ha melletted lehetek.
