Kavarognak a gondolatok a fejemben,
s észrevétlenül mentem elõre csak mentem.
Nem érdekelt semmi sem már,
úgy éreztem, hogy összeesküdött ellenem a világ.
Fájdalom, mely szívembe mart,
elnyomott tudatosság, mire cseppet sem voltam kíváncsi,
és mégis bennem élt az a tudat,
hogy a boldogság cserbenhagyva átgázolt rajtam, s hagyott el hirtelen.
Miért pont engem?
Kérdezem hangosan magamtól,
de válasz nem érkezik.
Egy könnycsepp gurul le arcomon, majd követi a többi.
Az égbolt is sírni látszik, s az esõ elered.
Hazafelé bandukolok, bár otthon nem vár senki sem,
csak a magány, mi lassan felõröl engem.
Magdileona - május 19 2008 20:36:18
Kedves Eve, kihevered, jobb lesz, hidd el! Bízz és légy erõs... átéltük ezt oly sokan... versed fájdalmas hangulata megragadott.
Üdv: Magdi
Eve - május 20 2008 20:17:55
Kedves Magdileona!Örülök hogy megragadott a versem!
Eve - május 20 2008 20:24:17
Kedves Porszem!Én is remélem hogy egszer minden jó lesz!Köszönöm a hozzászóláést!Üdv:Eve
