Napkorong

Nyugodt csendben, finom félhomályban
Ücsörög egy n? a magányos szobában,
Vékony hófehér arcát hosszú, barna haja mögé rejti,
S az eddig szorongatott tárgyat hirtelen a padlóra ejti.

Riadt arca lassan el?bújik a hajrengeteg mögül,
Tétovázik talán, majd az elegáns b?rfotelben fölül,
Lehajol a tárgyért, mely oly sokat jelent neki,
Visszaül helyére, azt pedig gondosan az ölébe teszi.

Fájdalmasan köhög, majd lehajtja fejét,
S ott pihen lábain az ócska, poros kép.
Egy fiút ábrázol, hosszú egyenes hajjal,
Apró barna szemmel, érdekl?d? arccal.

Régi emlékek törnek el? akkor a semmib?l,
A n? megint köhög, a fotelben hátrad?l,
Keserves kínokat és fájdalmat él át testében,
Közben mégis fényes szivárványt lát megtört lelkében.

Szemét lehunyja, s téren és id?n át,
Gondolataiban kutatva egy sötét kis parkot lát,
Az égen ezer csillag, mint fényes aranylepel,
Alatta a nedves f?ben egy fiú s egy lány hever.

Átölelik egymást, s csendben nézik az eget,
De a lány kérdéseire most sincsen felelet,
A vágy s szenvedély erejét ? még nem érti,
Saját testét, lelkét ahhoz túlságosan félti.

Mégis megnyugtató a karjaiban lenni,
S a zavaros kérdésekre inkább nem felelni,
Torkában viszont fájó érzés élesen mar,
Hisz tudja, minden elmúlik majd, hamar.

A n? kinyitja szemét, visszatér a jelenbe,
Mintha a régi kérdésekre megfelel? választ keresne.
Egy apró könnycsepp csillan meg szemében,
A kép darabokra törik remeg? kezében.

Megint köhögés tör rá, egyre hevesebben,
Könnyei folynak, sír elkeseredetten.
Meleg vér ömlik ki apró szájából,
Soha többé nem fog felébredni álmából.

Eltemetik ?t egy kopott kis sírba,
Melyre a neve is csak halványan van írva.
Sötét van ott, minden hideg és nedves,
Hiába volt jó és mindenkivel kedves.

S a sír mellett egy sötét alak áll,
A halott lánytól talán visszajelzést vár.
Közben fáradt kezeit idegesen tördeli,
Próbál uralkodni magán, de elerednek könnyei.

Fájdalommal telve leroskad a sírhoz,
Várva, hogy a szell? róla talán hírt hoz.
A lány könnyeit soha le nem törölhette,
Talán úgy tett, de igazán soha nem szerette.

Nem az ? hibája, nem tehetett róla,
Hogy csodálóját örökké nem óvta.
Vörös rózsa áll a díszes k?vázában,
A lány arcán egy utolsó könnycsepp folyik le, álmában.