Hamuként szórlak el a tengerben,
Hogy a ráncos arcú nap fénye
Még egyszer, utoljára megcsillantsa
Patakban mosdó szemed világát
Búcsúztatva a jégszívû üstököst,
S égõ lelkû valóját a kékeken túl.
Soha nem felejtelek Téged,
Ki a Holdnak leánya voltál
Szomorú, hajnali arcom, és hideg,
Árnyékokban alvó testemnek,
Hol nem volt szín, kép, vagy látomás. -
Minden szürke volt, akár a fém.
Mellkasom acélból teremtetett,
Mint a hõs spártai harcosok,
Ám belül tûz helyett fekete por,
Fekete hang, fekete volt minden. -
Illatok ízek! Léteztetek tán?
Senki nem ért, hisz sötét lett megint. -
Maryam - június 22 2008 14:24:33
Az elsõ versszakban nagyon szép képeket, érzelmeket mutatsz, amit a maximumig tudsz fokozni. Az utolsó strófában különleges hasonlatot használsz, egy kemény férfi képét jeleníted meg az olvasó elõtt, aki tele van mégis érzelmekkel. Remélem a sötétségbe lassan bevilágít majd a fény is, mert sötétség nélkül árnyék sem létezik...szép.
