Az emberek jönnek, s mennek
Mindenkin keresztül néznek.
Dolgaik miatt össze-vissza futkosnak,
S senkiért meg nem állnak.
Én itt ülök szépen, csendben
S úgy látom, ez így nincs rendben.
Segíteni kéne másoknak mindenben
Hisz nincs nyugodt pillanatuk az életben.
Mélykék felleg úszik felettem,
Néha úgy érzem, kétséges a létem.
Az ég szól hozzám, de nem feleltem.
Nincs mit tõle kérdeznem.
A szél feltámad, suttog valamit,
De a nagy zsivalyban nem hallom szavait.
Az egész természet, mintha várna valakit.
Egy személyt, de nem tudom, hogy kit.
Elöttem a Duna, melyet a szél felkavarja.
Hogy mit rejt magában, senki sem tudja.
Eközben a felhõ könnyeit hullatja.
A Dunát ez is felzavarja.
Én még mindig itt ülök némán,
Sírok én is a bánat földdarabján,
Mellettem egy fa zokog árván.
Elkap a magány õt látván...
Csend van...kihalt minden
Az esõ kopog csak egyenletesen.
Eme hideg cseppeket a fák tartják féken.
Mire versem befejezem, a Nap már süt, eszeveszetten.
