Az éjszaka csendjében hallgattam a neszeket
Mikor a szívem mélyén véstem be a nevedet
A sötét lombok alatt már egyedül sétáltam
És tündöklõ lelkemet a világ felé tártam
Fájón lüktetõ bánattól búcsúztam akkor el
Az érzés, amit kaptam, azóta is felemel
Idõnként még néha eszembe jut az a bánat,
hogy felerõsítse Irántad érzett hálámat
Most ugyanúgy hallgatom az éjben a neszeket
Szívem mélyén ugyanúgy õrzöm a nevedet
Az élet viharában fogom a kezedet
Csillogó szemmel nézem tündöklõ szemedet
Torma Zsuzsanna - július 02 2008 09:50:58
Nagyon szép,kedve Csobad!
Ady Endrétõl jutottak eszembe a sorok: "Már vénülõ kezemmel fogom meg a kezedet"
Nem lehet eléggé kifejezni azt a hálát, s szeretetet, amit az iránt érzünk, aki minket viszont szeret!
