|
 Vendég: 3
Nincs Online tag
Regisztráltak: 2,227
|
|
Tél múlt, már a fák sem hidegek.
Pár óra múlva a hajnal alá kimegyek.
Reggeli mámorban szívom be a ködöt,
Álmos kéjjel szívom be a füstöt.
És megöl, megöl a kátrányos légtér,
Akkor haltam meg elõször, mikor az árnyékomra léptél.
Nem merek tükörbe nézni, mert félek, hogy magam mellett látlak,
És félek, hogy szemedben ott lesz, minden kínja a világnak.
Tudom, most az enyémben pihen.
Ott van, de nem hiszem.
És tudom azt is, hogy kidobja az álmom,
És csak emlék lesz mikor, halálomra ébredek délután az ágyamon.
Lélegeznék selymeset, de csak egy pofon vár a széltõl,
Építek egy romot, benne az arcoddal, de szétdõl.
Lélegzel, bár azt sem tudom ki vagy,
Nem létezel, csak az ürességben, mely nemsokára itt hagy.
De ha visszatalálsz köszönj, kérlek!
Mert a virradat mámorában észre sem veszlek.
Ma nevettem. Rajtad, rajtatok és rajtuk.
Boldog vagyok igazán, s ezt minden nap halljuk.
A mosolyom sokszor arany hajadból szövöm,
Mely elringat akkor is, ha máshol vagy. Köszönöm!
Tengernyi szemed, mely édes, melybe fulladok,
Rátok gondolva édes gondok, ahogy hulltatok.
Nemrég a napfényen eveztem a leggyönyörûbb percekbe,
Ahol a síró eget a szivárvány nevetve kettészelte.
Ott igazán boldog voltam, és a felleg sírt helyettem,
Egy csónakban, az édes emlékekkel kettesben.
Ahogy visszagondolok sírnék,
De még nem tudok, pedig mást nem is kérnék.
Egy ember volt, ki elõtt nem szégyelltem a könnyem,
De van még egy tudom, tudom nem õ az egyetlen.
Ti körülvesztek, csak néha távolodtok.
És csak egy rémálomban látlak titeket, ahogy tántorogtok.
De ébreszt az álmosság egy búcsúlevéllel,
Melyben azt írja, hogy visszatér egy éjjel.
Dacolnék a hóval is, hogy elérjem az õszi fát,
Hogy lássam hogy képez az avar nyári lombkoronát.
De egy padon ülve, csak a tavasz bökdösi vállam,
Hogy térjek magamhoz, mert félelmetes volt, ahogy elszálltam.
De tudatlan! Hisz csak a szél röppent egy felhõhöz,
Én nem is voltam ott! Így odalépett a szellõhöz.
Hitvesként lépek egy világba veletek,
Ti hûséget fogadtok, de én néha csak nevetek.
Néha úgy érzem, hogy a gyûrûtök megfojt,
Néha Õt csúfnak látom, pedig az sosem volt.
Egy éjjel az érzés, egy pillanatra megölt,
Mikor egy templom árnyéka lomhán a testemre dõlt.
Még a sötétség nézi gondolatom kintrõl,
Ahogy ábrándozok rólad, én magamban a hitrõl.
Eszembe jut, milyen szépen alakulhatna a sorsom,
De kiábrándít, ahogy a maró szénsavval enyeleg a torkom.
És a tejköddel kacérkodó gyertyámra,
Sûrû oxigén száll, és csak mohón falja lángja.
Sötétben vergõdik a konyha,
Ha eljön a hajnal, majd lágyan partra vonja.
Az edények ránéznek reszketõn, s dalolnak,
A horizonton ásító napra mosolyognak.
Átúsznak a félhomályba, aztán a fénybe,
És együtt olvadnak a keserû madárcsicsergésbe. |
|
|
- július 10 2008 11:20:21
Kesergõ vers, különös hangulat és érdekes megfogalmazások. A melankólia egyedi példánya. |
|
|
| Hozzászólást csak bejelentkezés után küldhetsz
|
|
Csak regisztrált tagok értékelhetnek
Jelentkezz be vagy regisztrálj
Még nem értékelték
|
|
|
Ma 2026. augusztus 27. csütörtök,
Gáspár napja van.
Holnap Ágoston napja lesz. |
|
Üzenet küldéséhez be kell jelentkezni
|
|
