Felszakadt; fájt hát és vérzett
A bánat vele elõre végzett
Sírt, bömbölt, üvöltött már
Forró könnyek gördültek megviselt arcán.
Túl mély volt, mely kigombolta
Magánya szoros bábjából
S túl mély lett a seb utána;
A boldogság hamar eliszkolt.
Vihar gyúlt ismét kicsiny lelkében
Erõszakos volt, mint penge az élében
Mennydörgött és villámlott
Kegyelem nélkül pusztított.
Ütött, vágott, tépett, sikított
Így tombolt az eszement
Saját vérében fürödve jajgatott
S nem karolta fel senki a szerencsétlent
Félelmetes viharfelhõk gyûltek odakint
Borzadva látja õ is, mikor kitekint
Rémület és fájdalom lesz úrrá rajtatok
Siralom, s halálhörgés lett az új hatalom.
Kezét tapasztotta nyomorult lelkére
Elégtételt érzett, mikor ránézett az égre
Felesleges vigyázni már a vérzõ ereklyére
Dühösen dobja hát a vihar közepébe.
...
Elült a vihar, hirtelen csönd lett.
Nem jött az emberek közelébe többet.
Félelmetes szép kékre váltott az ég
De a kis fehér felhõket pirosra festette a vér.
Darabokra szakították az egész világot
Eltiporták a gyengét, a mezõt, a virágot
Isten vére fröccsent az összekarcolt égre
S gyenge könnye hullott az emberek fejére.
