Örökséged ólomként rogy' rám
féltésed hullámot ver ereimben
kormos palánkba ütközök mindíg
ahogy sorvadó percekbõl
lélegzetet vesznek napjaim...
fekete kendõt kötött a nyár
éjszaka költözött a szívembe
lefolyik a fény a falaimról
s amit érzek -
nem fér a lelkembe !
Sírhant õrzi fényed
izzó mécsesként bevilágítod az utat
ahogy hozzád naponta eltalálok
de annyira hiányzol -
hogy ebbe lassan belehalok !
Úgy gondoltad
hontalan álmokat szõsz'
belédtolulva az idõ megállt...
pedig:
te voltál a fény simogatása
pöffeszkedõ felhõk habja
ringó kalászaink ígérete
álmaink -jövõnk reménye...
Te
hibátlan tökéletesség voltál
íveket betöltõ
csorbítatlan erõ
égetõ...
