Ülök a padon,
töpreng az agyam, én hagyom,
Körülötem csend, nyugalom.
csak a szél fúj halkan,
Egy légy a légypapíron bajban,
S egy lakásban a tévé szól a hallban.
Mind ez csak külsõség,
Ami bennem van, az zavar rég,
nyughatatlan, keserû, rémítõ sötétség.
dúl, pusztít, kavarog bennem,
lármát, zajt okoz a csendben,
Ettõl levert, fáradt, megyötõrt a kedvem.
Igaz az idézet charlotte bronte,
A nõ baja titkolt, viszonzatlan szerelme,
Mely következménye az asszony fölemésztett élete.
Ettõl oly nyughatalan,
Ez mitõl álmos, mégis létezik,s arca sápadtan
ragyog, s az ok, miért fájdalma zokogásba tör ki lassan! |
|
